Mióta az eszemet tudom, szeretem az állatokat, leginkább a kutyákat, ezért szerettem volna minél többet foglalkozni velük. Az 50 órás szolgálat pont kapóra jött, mert azon túl, hogy kötelező volt, lehetőséget teremtett arra, hogy kutyák közelében legyek, illetve ösztönzött, hogy minél többet foglalkozzak velük. A közszolgálati idő letöltéséhez olyan egyesületet kerestem, amely számomra jól megközelíthető tömegközlekedéssel, tulajdonképpen ez volt az egyetlen elvárás részemről. Az interneten böngészve találtam rá az Állat és Ember Állatvédő Egyesületre, akik panzióztatnak a Népligetben, ez számomra tökéletes volt.
Ahogy az interneten megtaláltam az egyesületet, még aznap telefonáltam, jelentkeztem és hétvégén már kint is voltam az első sétáltatáson. Ez előtt nem igazán sétáltattam még kutyát, de ez egyáltalán nem jelentett problémát, mert mindenféle habitusú kutya volt, így a tudásomhoz mérten ajánlottak ebet. Először könnyen kezelhető, nyugodtabb ebeket vittem ki, egészen addig, ameddig sikerült elsajátítanom a kutya nevelés és az ebekkel való bánás alapjait. Valaki mindig ott volt az egyesülettől ha szükség volt rá, segített, tanácsokkal látott el, tanított engem. Az elején nagyon bizonytalan voltam, nem tudtam miképpen kéne viselkedni a kutyák környezetében, ezért a séták nem csak kellemes szabadidős programok voltak, hanem tanulás is. Nagyon jó érzés volt látni őket boldogan, és kíváncsian sétálni, az ül, fekszik alaputasításokat tanítani nekik. Minden alkalommal mikor jöttem a kutyák boldogan ugrálva vártak. A többi önkéntessel és az egyesület tagjaival minden hétvégén nagyokat sétáltunk, és ahogy a kutyák okultak, úgy én is. Szépen lassan megismertek, tudták, ha jövök, séta lesz a ligetben, nagy öröm volt mikor már a legkisebb mozdulataimra is oda figyeltek, nézték mit csinálok és kíváncsian várták a következő feladatot.
Egyre nagyobb mozgás igényű kutyák kerültek a kezembe, húzták a pórázt és törtek előre, nehezen tudtam őket kezelni, de nem volt probléma, inkább csak kihívás. Szívesen sétáltattam a „nehéz fiúkat” is, mert minden egyes sétánál egy kicsit több lettem, és nem csak egy élménnyel, hanem a kutyás ismereteim is bővültek.
Az önbizalmam is nőt és nem féltem, hogy valamit rosszul csinálok, csak élveztem az ebek társaságát, a labdázásokat a pályán, ahogy lelkesen futnak hozzám és addig nem nyugszanak, amíg nem adtak puszit.
Hogy mit kellett adnom? Hetente körülbelül egy órát a szabadidőmből, egy kis simogatást és törődést. De én közben többet kaptam vissza: heti egyszer kellemes testmozgást egy jó környezetben, és kedves, segítőkész társaságban. Sok-sok lelkesedést és örömet a kutyusoktól, a puszikról nem is beszélve. Rengeteg köszönetet és csillogást az ebek szemében. Az új kutyás ismeretek meg csak a hab a tortára, mégis fontosnak érzem, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogyan is kell bánni egy állattal. Ez a heti egy-két óra a kutyáknak ezerszer többet jelentett: egy kis szeretetet kaptak, ami betöltötte a szívüket, egy sétára való újdonságot, és természetet. De igazából ők esélyt kaptak, esélyt a tanuláshoz, esélyt a jól nevelt kutyává váláshoz, nagyobb esélyt a gazdihoz kerüléshez.
Nem is emlékszem mikor volt olyan nagy öröm a szívemben, mint mikor egy kutya gazdis lett. Mert az igazán nagy jutalom a munkáért, az ez. Amikor egy kutya otthonra talál, és tudtuk, hogy a mi foglalkozásunk nélkül ez nem történhetett volna meg. Hirtelen mindenki lelkesebb lesz, tudja, hogy minden kutyának ez jár, és hiszi, hogy ez valóra is válhat. Ezzel a lelkesedéssel kezdtem el foglalkozni a Jackson nevű bulltípusú kutyával, akinek nagyon nagy a mozgásigénye. Az első közös sétánk után kicsit megijedtem, hogy talán nagy fába vágtam a fejszémet, de egyre könnyebb volt vele sétálni, fegyelmezettebb és nyugodtabb lett. Éreztem, hogy minden egyes foglalkozás megéri, minden egyes sétával okosabb lesz. Én meg fittebb :)
Majdnem másfél éve önkénteskedem itt, bőven túl vagyok az 50 órán. Hobbiként járok ki, nem azért, mert kötelező teljesíteni. Ha nevezhetem hobbinak, akkor a világ leghasznosabb és sokoldalúbb szabadidős tevékenységét választottam. Mi lehet hasznosabb a közös mozgásnál társaságban és közben adományozni. Nem pénzt, hanem időt és energiát.
A lelkesedésem pedig csak nő és nő... Minden egyes vasárnap délutánomat a kutyákkal töltöm, és már aznap este várom a következő sétát, ahogy a kutyák is, várják, hogy valaki foglalkozzon velük, elvigye őket sétálni. Nem nagy dolog, de nekik annál többet jelent.

(Deák Dorka)