Kis koromban úgy volt, hogy cuki vagyok. Édes. Kis szőrpamacs. Szeretetbomba. Annyira aranyosan tudtam billegtetni a fülemet és puha volt a bundám. Plüssmaci voltam, akit imádni kell. És imádott is a gazdi nagyon. Néhány hétig. Aztán elkezdtem nőni, mert mégsem maradhattam baba egész életemben.
Még akkor is helyeske voltam a kajla fülemmel, a mókás ugrándozásommal. Nevetni kellett rajtam, mert olyan gyorsan nőttem, hogy soha nem tudtam, hogy kellene szaladni, hogy ne essek hasra. Mert mindig sietnem kellett, nehogy lemaradjak valami érdekesről, mindenhol ott kellett lennem, mindent látni kellett, megszaglászni, megkóstolni. És bizony néha összeakadtak a tappancsaim a nagy igyekezetben. Az is nagyon vicces volt.
De tovább nőttem. Egyre csak nőttem, zsibongtak az izmaim, menni kellett, futni, rohanni. Ez már nem volt annyira vicces, mert a gazdinak éppen nem volt ideje sétálni velem, nem volt kedve futni, pont fájt a feje, vagy éhes volt, amikor én annyira, de annyira szerettem volna ugrálni és rohanni, megismerni a világot.
Aztán már a gazdi nem törődött velem, mert túl nagy voltam ahhoz, hogy ölbe vegyen, túlságosan sokat kellett volna velem foglalkozni, hogy szófogadó legyek, hogy megtanuljam azokat a dolgokat, amiket egy kutyusnak tudnia kell. Pedig én boldogan megtanultam volna, ha van, aki segít nekem ebben. De nem volt senki. Unatkoztam. Rossz volt egyedül.
Az utcán ott várt az élet a színeivel, illataival. Ott lehetett rohanni, ameddig el nem fáradtam, meg lehetett szaglászni mindenfélét. Izgalmas volt, jó volt. Jobb, mint a kerítést bámulni.
Csavarogni kezdtem. A gazdi nem bánta. Amúgy sem volt rám ideje, így neki is jó volt, mert nem kellett velem foglalkoznia és nekem is jó volt, mert nem unatkoztam annyira. De a simogatás nagyon hiányzott. Bármit megtettem volna néhány jó szóért, egy kis fülvakargatásért, egy pocaksimogatásért. Szeretem az embereket, mindig is szerettem.
Az utcán, csavargás közben odamentem mindenkihez, hátha megsimogat valaki. Vagy legalább szól hozzám. Rám néz. Meglát engem. Igazából meglát, olyannak, amilyen vagyok. Amilyen belül vagyok. Egy mókás, kajla, szeretetre és simogatásra szomjazó plüssmaci.
Volt, aki kedves volt hozzám, de sokan megijedtek tőlem. Mert kívülről nem látszik, hogy plüssmaci vagyok. Kívülről nem látszik, hogy szelíd szeretet van bennem, hogy állatot is, embert is gyöngéden tudok csak szeretni. Kívülről hatalmas, veszélyes kutyának látszom. Egy fenevadnak. De a lelkem nem olyan, soha nem is lesz olyan. Akkor sem, ha eddig kevés szeretetet kaptam.
Most egy panzióban élek, mert valaki nem bírta tovább nézni, ahogy az utcán szeretetet koldulok. Egy menhely fogadott gondozásába. Itt élek a többi gazdátlannal. Jó itt, mert kapok enni, nem kell lopnom. Vigyáznak rám, nem kell félnem, nem kell menekülnöm. Imádok sétálni. Ha meglátom a pórázt, semmi más nem érdekel, még az étel sem. Csak menjünk, menjünk játszani, ugrálni, rohanni.
Most elmesélem, mit mond rólam az egyik barátom, Kriszti, aki a panzióban foglalkozik velem, tehát ismer engem.

"Argosz, ha meglát valakit akit szeret, addig ugat, amíg ki nem visszük hozzá és ha épp nem sétálunk, csak vele vagyunk, de egy helyben állunk, akkor odajön, és panaszkodik. Nem tudom másképp fogalmazni. Nem nyüszít, annál sokkal beszédesebb, de a hang olyasmi. Elpanaszolja, hogy ő nagyon menne már innen, a kennelből. A panzióból. Argosz pont azok közé a kutyák közé tartozik, akiknek ez, amit mi nyújtunk panziós körülmények között, látványosan kevés. Őt az évek során kizárólag séta alatt láttam boldognak. Más kutyáinkat kielégít egy nagypályán rohangálás a többi kutyával, Argoszt nem. Ember nélkül ő csak áll a kapuban, mögötte a többi kutya hívja játszani, ott az a hatalmas terület, de ő csak áll, és néz minket, hogy mikor megyünk be hozzá. És ha foglalkozunk vele, akkor egyszerűen mindent, de mindent megtesz (ül, fekszik, helyben marad, pacsit ad, sőt, az egyetlen kutyánk, akit az sem zavar, ha karácsonykor rénszarvas-füleket, húsvétkor nyuszifület, haloweenkor meg egy tökös nyakkendőt aggatunk rá, ő akkor is pózol, mert mi azt kérjük), hogy elbűvöljön minket, abban reménykedve, hogy egyszer majd egy ilyen foglalkozás után nem a kennelbe kell visszamennie."

Jó itt, de nagyon, nagyon szeretnék már egy saját embert. Egy gazdit, akinek van ideje velem foglalkozni, akivel kirándulhatnék és futkoshatnék, akinek odabújhatnék a lábához, visszahozhatnám neki a labdát, az ölébe hajthatnám a fejemet. Aki meglátná azt, hogy én csak kívülről vagyok hatalmas, erős és veszélyes. Belül ugyanaz a kedves, bújós kiskutya vagyok, aki akkor voltam, amikor még engem is szerettek. Argosz vagyok és nagyon várok már rád. Gyere értem, kérlek! Gazdi, az én gazdim.